Elkezdődött az április, ami azt jelenti, hogy röpke három hét múlva repülök haza. Kettős érzések vannak most bennem, hiszen nagyon megszerettem Sri Lankát, Embilipitiyát, Kaduwelát is, de főleg azokat az embereket, akik itt körülvesznek. 

A legkisebb túlzás nélkül mondhatom, hogy mindenki mosolyog. Kis kedvesek, segítőkészek, én nem is értem, hogyan csinálják. Akkora kitartással próbálják megoldani néha a lehetetlent is. Tegnap például megpróbáltam egy kis kártyán internetet vásárolni, amit egyszerűen képtelen voltam beüzemelni, mert mindenképp SMS-ben próbáltam elküldeni a kódot, amit amúgy telefonszámként szokás beütni és fell kell hívni. Az ügyfélszolgálaton tamilok próbáltak volna segíteni, őket a bolti eladók sem értették, Erika meg pláne. Én egy idő után, amikor rájöttem, hogy nem jutunk így megoldásra, már elkezdtem kihátrálni a helyzetből, feladni a dolgot, hagyjuk inkább, nem éri meg a fáradtságot, majd megoldom máshogyan... Már a bejáratnál kukkoló varánusz sem érdekel, amjd átugrok rajta valahogyan, nem tényleg, már nem félek tőle, esküszöm. De addigra már egy egész kis csapat verődött össze a telefonom és a kis netkártya körül, hogy megoldják a problémát. 

Persze ez nem sikerült, de a végére már nem is érdekelt senkit, mert a netvarázsolás átfordult közösségi programba és jégkrémbekbe fullasztottuk a kudarcélményünk.

*

Pár hete még kikandikált egy-két lusta nap, de ez kezd egyre jobban bepörögni. Mostanság minden délutánra jut egy-egy új program. 

Néhány napja egy ház megnyitóját látogattuk meg. Igen, egy lakóházét. Az alapítvány iskolájába jár egy nagyon okos kislány, hasonlóan penge tesókkal. Az apuka üzletével valami gond támadt és az egész család tönkrement gazdaságilag, és az ő megsegítésükre egész kis csapat jött össze. Szingapúriak tervezték az épületet, és a Sri Lankan army tagjai végezték el a fizikai munkát, amit az embilipitiyai szerzetesek szerveztek meg. Körülbelül két napja érkezett három hölgy szemináriumot tartani, illetve másik három lány Németországból. Velük álltunk ott és csak pislogtunk, annyira megindító volt az egész jelenet.

nagyon baba házikó lett

Páran ki sem bírták sírás nélkül. Szépen sorban mindenki beszédet mondott. A ház új tulajának lánya meglepően hibátlan angollal. Majd tüzet raktak a nappali közepén és tejet kezdtek forralni egy kisebb méretű kancsóban. Ez egy helyi szertartás, amivel sikert és szerencsét hoznak a házra. Addig forralják a tejet, amíg az kifut, majd lehet ünnepelni.

 Egyébként a helyi katonáktól nem áll távol az ilyen jellegű önkéntes munka, már több programban láttam őket építkezéseken.

Az építsünk házat a rászorulóknak még egy egész kézenfekvő ötlet, ha az ember azon töri a fejét, hogyan segítsen, de itt tényleg van fantázia a további programok szervezéséhez. Múlthéten kivittek egy nagy farmra soksoksoksok befogott boci közé. Nem értettem, mi történik körülöttem. Körülbelül száz tehén, kisebb-nagyobb, mind egy kis körülkerített területen, de szorosan egymás mellett. A karámok mellett rengeteg család, nagy meglepetésemre banánnal etették a bocikat, amin megintcsak meglepődtem, azon méginkább, hogy megették, de oké. 

Néhány kérdés után, kiderül, miről is van szó: az állatkákat megmentik a vágóhídról, gyakorlatilag a biztos éés korai halál elől, úgy, hogy kivásárolják őket. Majd felajánlják őket olyan családoknak, akik nem tehetik meg, hogy beszerezzenek párat a háztartásba. Ezen a ponton kicsit megijedtem, de nem, ők nem kajálják meg az állatokat. A tejért tartják, illetve a földeken való munkájukat tudják nemkicsit könnyebbé tenni. Ilyen program keretében a templom már több ezer bocit mentett meg. 

Tegnap egy bocilátogatást pedig összekötöttünk egy hosszabb kirándulással, ahol megnéztük, minden oké-e egy ültetvénnyel, amin olyan növényt termesztenek, ami egyes vizsgálatok alapján hatékonyan visszaszorítja a rákos megbetegedéseket. Ezen sincs semmilyen anyagi hasznuk, egyszerűen jófejségből csinálják. Már az odatartó út izgalmas volt, telepakoltunk egy kisbuszt gyerek szerzetesekkel, akik egymás hegyén-hátán ülve játszottak. Nem kellett sok idő, mire valahogy megkaparintották a telefonom. Most van egy csomó képem homályos elefántokról és pici szerzetesekről készült selfiekkel. Halálosak, de tényleg. Nem adják fel a kihívást, miszerint megtanítanak engem szinhalául. Ez büszkén jelentem, tényleg elég jól halad, de amit tudok, leginkább felnőttektől, vagy könyvekből ragadt rám.

Mivel az angoljuk még kis csiszolásra szorul, így egész mondatokat tanítottak meg nekem, amit később más szerzetesektől tudtam megkérdezni. Mit mondtam az előbb? Mert tanultam valamit, csak nem tudom, mit. Szóval a kicsiknek köszöhetem, hogy ma már nem fogok nyelvi akadályokba ütközni, ha azt akarom közölni egy szingaléz személlyel, hogy : túl erős a légkondi az autóban. - Bár ilyesmire valószínűleg soha nem fogok panaszkodni, mindenhogy meleg van itt. Hahh.

vagy valakit utasítani szeretnék, hogy : Most vedd el a kulcsát, amíg nem figyel

vagy: az a gyerek teljesen őrült. Btw, ha azt szeretnéd kifejezni, hogy valaki kicsit kattant, arra itt a Coconut donkey kifejezést használják, a gyerekeket különösen szórakoztatja, ha valakit így szólítanak a jelenlétükben.

Magyarul a skacok erősen bedobtak a mélyvízbe, de nagyon hálás közönségnek bizonyulnak, amikor random időpontokban visszamondom nekik a tőlük tanult szövegeket.

A dolog pozitív oldala, amellett, hogy szórakoztató és, hogy én is baromi sokat tanulok általa: az ő angoljuk is intenzívebben fejlődik. És tényleg nagyon jó érzés hallani tőlük egy-egy elszólást, amit tőlem tanultak meg és ráadásul használják lelkesen.

Egy idősebb szerzetessel szóbekerült az is, mennyire szépek az itteni gyerekek. Oké, minden gyerek szép, a mieink is, de az itteni babák valahogy különösen. Ezzel a csokibőr-nagyfeketeszemek kombinációval gyakorlatilag minden egyes pöttöm önti rád a szupernormális ingereket. Látva a csodálatom, felajánlotta, hogy ha esetleg babám születik, nyugodtan hozzam el ide és itt majd ők becserélik.

Köszönöm. Itt tényleg mindenre van megoldás :D