Ma elég rossz közérzettel ébredtem fel reggel. Körülbelül annyira futotta az erőmből, amíg megírtam egy Facebook-üzenetet a többi önkéntesnek: ne haragudjanak, de egyszerűen nem tudok ma megjelenni. 

Ezt követően megpróbáltam visszaaludni, hátha a régi recepteknek, miszerint ha sokat alszol, sok vizet iszol, bármi bajod is volt, rendbejössz, igaza volt.
    Ezt valószínűleg nem egy ázsiai nagymuti találta ki. Itt egyszerűen nincs olyan, hogy te bezárod az ajtót és alszol, amikor más ébren van. Addig kopognak, rázzák az ajtót a tokban, Erikáááááá-znak, hogy inkább megszakítod, bármilyen kellemes vagy fontos programod is volt  ( pl. pisi, kaka, sorozatnézés egy jó könyv olvasása) , mert reális az attól való félelem: ha nem nyitsz ajtót, valaki puszta kézzel, körömmel fogja lebontani körülötted tégláról-téglára a falat. Erre még nem került sor, de nagyobb összegben mernék a fent vázolt forgatókönyvre fogadni.

Ma is így történt. A fájdalmasan dübögő ajtóm mögött aggodalmas szempárt találtam. Egy szerzetes volt. Kicsit morcosan érdeklődtem, mit szeretne, de válaszként annyit kaptam, hogy ó, csak megnézett, minden rendben van-e. Ez itt így ebben a formában teljesen általános és ha megszokod, tulajdonképpen cuki is.

Mostanában a program az, hogy megvárom, amíg lemegy a napocska - ami jelenleg halálos biológiai fegyvernek számít a szervezetemmel szemben -  majd, mint egy kis patkányfióka, amikor elérkezett az időm, buksival leemelem a csatornafedelet, kibújok a vackomból és elindulok a kinti világ felé.

Úgy gondoltam, ma kivételt teszek: visszasüppedek a komfortzónámba, megengedem magamnak, hogy a mai napon semmi újat ne próbáljak ki és
nyugati módszerekkel fogom hozzásegíteni magam a gyógyuláshoz: ruhát, utcai kaját meg valamilyen buborékos koffeines üdítőt veszek magamnak aztán begubbasztok a gép elé. Annak ellenére, hogy a saját ötletem volt, meglepetéssel nyugtáztam, milyen fokú biztonságérzetet is szolgáltat a rutinokhoz való visszatérés. Még akkoris, ha nyilvánvalóan nem volt egyik elemének sem semmilyen pozitv közvetlen hatása sem a vedlésemhez sem ehhez a betegségelőszobához, amiben most vegetálok ( a nem vagyok még beteg, de aj, érzem, hogy az leszek - féle undi állapot ).

Becsuktam hát magam mögött a szobám ajtaját, ráfordítottam kétszer a kulcsot,... ugyanis itt vannak a kambodzsai-amerikai barátaink. Érkezésük előtt minimum hétszer figyelmeztettek per nap, hogy mindig mindig mindig zárjuk az ajtót, ha csoport jön. Azóta ennek az elővigyázatosságnak az oka is kiderült: valamiért ezek a csoportok a legkisebb ellenállás irányába indulnak és mindenhova bemennek, ahol nem kerül eléjük komolyabb akadály ( például kulcsra zárt ajtó). Ez még a kisebb probléma lenne, de ha valahová bejutnak, egyszerűen képtelenség őket kitessékelni, pedig a szobán kívül is egész kellemes, harminc fok van. így történt egy pár hete, amikor a mellettem lakó két magyar lány elfelejtette kulcsra zárni az ajtót, és hajnal 5-6 óra között bemerészkedett hozzájuk egy kambodzsai néni. Majd megállt és nem mozdult. A lányok ébredését követően farkasszemezésbe kezdtek, ami szar módsze hatástalannak tűnt. Végül nem tudtam meg, hogyan került ki a néni a szobából, mert addigra már annyira nevettem, hogy sajnos elszalasztottam a történet befejezését.

... És elindultam a főúton lefelé. Egy buddhista kolostorban élek, ezért a cipőnket csak a bejáraton kívül vehetjük fel. A főút szélessége körülbelül három otthoni sávnak felel meg, de itt nincsenek sávok. Baloldali ugyan a közlekedés, de mindig annyi sáv van, ahányat éppen az úton közlekedők kialakítanak. Előző autót előzőt előzni tehát simán ér. Akkor is, ha jönnek szembe. Ez valószínűleg azért alkult ki így, mert bár sok nyugati típusú autó közlekedik az utakon, arányaiban sok a lassú teherautó és leharcolt régi busz illetve tuktuk. Ha ezeket nem előzhetnék a gyorsabbak korlátok nélkül, gyakorlatilag beállna a teljes forgalom egy hetvennel hasító tuktuk mögött.

Járda nincs, az út melletti szakaszt használják a gyalogosok. A közvilágítás sem jellemző, szóval ha Sri Lankára tervezel utazni, mindenképp hozz magaddal zseblámpát, sötétedés után biztonságosabb azzal mászkálni. Az üzletek egymást érik az utcán. Mini adag chipset és üdítőt majdnem mindegyikben lehet venni. Fontos még, hogy az árak fixek és rá vannak nyomtatva minden egyes termék aljára vagy hátoldalára. Néha nehéz megtalálni őket, de az Rs kódot követő számok az árat fogják jelenteni rúpiában. Egy rúpia most kb kettő forintnak felel meg. Az átlagkeresetük jóval elmarad a mienktől, a legtöbb dolog itt olcsóbban beszerezhető, mint otthon.

Ilyenek a gyümölcsök: király kókuszdió, aminek a levét illetve a husiját is meg lehet enni 60 és 80 rúpia között mozog. Mangó: 50 rúpia. Jackfruit 40 rúpia és a legtöbb élelmiszer is, beleértve az utcán vehető kész kajákat ( erről kicsit később ).

A vizet nem szabad csapból inni, mindenhol ferforralva ajánlják, vagy a palackozott verziót. Ez már nem olyan olcsó, egy literért 60- 70 rúpiát is elkérnek. Az energiaitalok, kávék kimondottan drágák 200-300 rúpia egy doboz. Alkoholt árusítani rendes hétköznapi supermarketben itt tilos. Erre a célra spec wine store-ok vannak, zöld háttérre fehér betűvel írt táblák alatt találjuk őket. Itt szerezhető be a nemzeti kókuszvirág pálinkájuk is, ami Arrack néven fut és harmincvalahány százalékos alkoholtartalmú.

Betértem egy ruhaüzletbe, gondolván egy csendes vásárolgatással majd megvigasztalódok. Hát nem. Fehér nő a boltban, ó jaj. Ugrott mindkét eladó lány, hozzáteszem über aranyosak voltak, folyamatosan beszéltek hozzám szingalézül és kézzel-lábbal próbálták kitalálni, milyen szín a kedvencem, mit keresek, milyen méretben.
Én erre kézzel-lábbal angolul válaszolgattam nekik, hogy semmi speciálra nincs szükségem, egyszerűen szeretnék szétnézni.
Nem ment. Nektek sem fog. Nem mehet.
De van megoldás. A google translate jobban beszél szingalézül, mint én, és jobban angolul, mint az üzletvezető. Találtam egy csodaszép nadrágot, amit szerettem volna felpróbálni, de megnyugtattak, hogy egyméret
és elég bő is, szóval tuti jó lesz. Ennél több pedig nem kell, jelen helyzetemben nem leszek szexibb egy szoknyába bújtatott édesvizi homárnál, és most nem is ez a cél. Ha kényelmes és tetszik a színe, már bőven elég. Ezen pedig még kiselefántok is vannak, amin pedig elefánt van az mindig jó.

Hazafele jövet még átugrottam a túloldalra, ami eleinte még komoly öngyilkossági kísérletnek tűnt, mostmár napi rutin.Kielőztem a tuktukot előző autót előző kamiont balról és rárepültem a kottut készítő helyi srácokra. Maga az épület olyasmi, mint egy kifőzde, üveglap mögött sorakozó kajákkal, fillérekért. Az épület előtt pedig egy üvegkalitka szerű bódéban egy fiú irdatlan késcsattogások közepette elmerülten vagdos, szabdal, dobál. Kottut készít. A google-ön elég sok recept található. Csirkehúsos tojásos tésztás zöldséges egytálételről van szó, amiben minden összetevőt apróra vágnak két nagy késsel. Óvatosan kell enni, mert a csirkét körülbelül egészben darálják bele, a fent említett módon. Nyamnyam.

A supermarketben még betáraztam egy wild elephant márkájú energiaitalt, mielőtt hazaindultam. Ezek általában légkondicionált helyek, eléggé hasonlítanak az otthoniakra, csak itt kevésbé figyelnek a higiéniára. Az első hetemben, amikor még annyira se bírtam a meleget, mint vegán a duplaburgert, vizes hajjal jártam oda vásárolni és indokolatlan sokat gondolkodtam, hogy két tökegyforma kávé közül melyiket válasszam. Ezt addig folytattam, amíg már nem szédültem a melegtől, majd távoztam a kiválasztott kávéval.

Hazaérve első dolgom volt felkapni az új szerzeményem, hogy megcsodálhassam benne apró elgyötört testemet. Már előre izgultam, milyen jók leszünk együtt, most felveszem és énatiedteazenyém együtt leéljük az életünket. Kapaszkodj meg: teljesen jó a nadrág, még szebb, mint a boltban, egy baj van vele, hogy egy bizonyos pont után nem jön feljebb a vádlimon. Mivel fogalmam sincs, mit lehet ezzel csinálni, vagy melyik 6 napos szuperhatásosuborkaalmaecet-diétával lehet fogyni vádliról, leültem a fenekemre és belapátoltam a kottu egy részét aztán lecsapattam a vadelefánttal.