Embilipitiya / törpök
2 0 1 7.február 2 2. szerda
Tegnapelőtt én és Roli fogtuk a cuccainkat Kaduwelában, felültünk egy buszra és elindultunk Embilipitiya felé. Őszintén szólva, baromira vártam már ezt a pillanatot. Onnantól fogva, hogy először itt jártam és beszéltem az itteniekkel, vissza szerettem volna jönni.
Itt van a Sri Bodhiraya központja, amit leginkább egy keleti királyi udvarhoz tudnék hasonlítani. Gyönyörűen kidolgozott szobrok, épületek, parkok együttese. Tele fákkal, bokrokkal virágokkal. Ha belépsz, más világban találod magad. Az illatok a színek és az anyagok olyan összhangjával találkozol, ami azt az érzést kelti, nem valahol jársz, hanem valamiben jársz, valaminek a darabkájává váltál te is. Mintha minden az utolsó virágig egyetlen egység részét képezné, és nem, nem úgy értem, mintha oda lenne tervezve, hanem csak úgy csak ott tökéletes, ahogyan és ahol van.
A központ több épületet is magábafoglal, kisebbeket, amelyeket az itt élő és dolgozó szerzetesek használnak, de óvodát, iskolát, árvaházat is találunk a területén, illetve egy sztúpát.
Amikor először jártam itt, több programot is meglátogattunk a városban. Egy nonprofit alapítvány mintapéldányaként mutogatnám iskolákban, workshopokon azt, ami itt megy. Főleg olyanoknak, akik szeretnek jobb helyre szánt pénzeket szétosztani a cimbik közt, de méginkább zsebretenni, hátha jönnek még nehezebb idők.
Megnéztük a kisiskolásokat, majd a még kisebbeket az oviban, akikhez a tanárnénik nagyrészt angolul beszélnek már hároméves koruktól. Mármint a gyerekek hároméves korától. Nem a tanárnénikétől. Ők kicsit már nagyobbak. Még nálam is.
A tökmagok egyenruhában szaladgálnak az udvaron és gyakorlatilag játszva tanulnak egészen iskoláig. Az a baj, hogy gyönyörű és sokszínű nyelv a magyar, amivel változatosan és a legtöbb esetben pontosan tudom magam kifejezni, de az, hogy ezek a gyerekek olyan aranyosak, hogy beszarsz ha csak rájuk nézel, nem fejezi ki elég hűen azt, amit ma éreztem. Ezért nem is erőltetem meg most magam különösebben, ehelyett könnyebb utat választom és bevágok pár képet, jöjjetek és imádjátok.
A reggeleket az udvaron kezdik, a száriban tébláboló örökmosolygó óvónénik kiterelnek mindenkit ( minket is ) és megkezdik az itt szokásos szertartást, amelynek keretében virágokat visznek a Buddha szoborhoz és együtt imádkoznak. Ezen a ponton fontosnak érzem megemlíteni, hogy ők imádkozás címszó alatt teljesen mást értenek, mint más vallások. Főleg a keresztények akadtak bele ebbe a kérdésbe: ha nem felsőbb hatalomként tekintenek Buddhára, miért imádkoznak hozzá? – és hasonló kérdésekkel ( ami nem egy rossz dolog, méginkább sikerült ezzel rávilágítani a különbségekre ).
Ugyanis ők nem kérnek Buddhától semmit, nem könyörögnek hozzá. Nem helyeznek semmilyen felelősséget vagy irányítást az ő kezébe, nem külső személytől várnak segítséget vagy támogatást. Ezt iszonyatosan érett felfogásnak, szemléletmódnak vélem.
A babák, akik itt is, szinhalául is babák, angolul mondják az óvónénikkel a szöveget. Ezt követően szerintem az összes, interneten fellelhető angol nyelvű számolós, ismételgetős, mutogatós, táncolós, állatnévtanulós mondókát letolják a gyerekek, legalább olyan lelkesedéssel, mintha az ott eltöltött évek alatt ezt először tennék. De legalábbis nem minden egyes tetves reggel.
Az hamar feltűnt, hogy a kicsik könnyen felülemelkednek azon, tudsz-e énekelni, vagy inkább hasonlít a performanszod kanos kiscicák illetlenül kora hajnali szóváltására a háztetőn, mielőtt alaposan elverik egymást.
Itt a fegyelmezés is dalokon keresztül valósul meg: ha túl zajosak a törpék, az óvónéni egy válaszolgatós dalba kezd, amiben énekelve kérdezi őket, figyelnek-e épp? A kicsik általában nem, persze, hogy nem, ezért énekel az óvónéni. De második vagy harmadik, negyedik, de maximum tizenhatodik próbálkozásra kórusban énekelve közlik, hogy igen ők figyelnek és csendben fognak maradni. Ilyenkor előfordul, hogy valamelyik kis rafkós kihasználja a pillanatnyi zavart és cukiságözönt, majd kisurran az ajtón. Ha a lépcsőn nem pukkan el, nem is veszik észre, de nem is fontos, úgyis visszajön. Pedig nem szól rá senki.
Számomra külön érdekesség volt, hogy a gyerekek az iskolába legalább akkora táskával érkeznek, mint nálunk, otthon. De ahol én jártam eddig, ott nem is használtak könyveket, maximum egy foglalkoztató-füzetük volt. Vagy ha annál esetleg több, azt bent hagyták az oviban, suliban, ahova épp jártak. Ezért megkérdeztem az egyik tanárnénit, mégis miért van a babákon akkora táska? A térdükig ér, és úgyis minden cuccukat bent hagyják az osztályban… akkor mit hoznak benne?
A válasz meglepően egyszerű volt:
Hát a rizst
És a tanárnéni arcáról kiabált a meglepetés, mégis mi mást hoznának a gyerekek suliba, hogyan lehet ez kérdés. Őszintén szólva az elmúlt harminc napban minden nap legalább kétszer ettem rizst, igaz egy nagyobb méretű iskolatáskányit egyszerre még sohasem, de ez akármennyi gondolkodás után sem villant volna be, mint magától értetődő válasz. Itt pedig teljesen természetes.
Bár az tény, hogy én is szívesebben hordtam volna a suliba huszonöt deka rizst, mint azt a tetves matek feladatgyűjteményt meg földrajz atlaszt, amit soha soha soha nem nyitottunk ki órán a gimiben eltöltött nyolc évem alatt. Persze, ha otthon maradt, rögtön szükség lett volna rá. Ha a rizs marad otthon, akkor meg ad akárki szívesen, úgyis harmincból harmincöt gyerek azt lapátolja minden ebédszünetben.
1 1: 3 0 bezárul a cirkuszajtó, ezért tizenegykor már elkezdik hazakészteni a kicsiket. A táskát még rájuk adják, de a cipővel már boldogulnak egyedül is. Megjelennek a szülők a kapuban, a babák még egyszer csoportba tömörülve hatalmas mosollyal rázendítenek angolul egy mondókára, majd sietős léptekkel, hátrafele nézve smile and wave üzemmódban hazaindulnak. És akkor látod, hogy minden harmadik törpe, ha nem több, felcserélve vette fel a cipőit.